Nehezen teltek a napok. Nagyon hiányoztak az új barátaim. Gyuszival leveleztük, és egy másik sráccal is a táborból, Tibivel, akivel az unokatesóm is tartotta a kapcsolatot. Legnagyobb meglepetésemre, Tibi beleszeretett az unokatesómba. Ő nem nagyon viszonozta, de a barátság megmaradt. Jó kis csapat voltunk mi: Barni, Tibi, az unokatesóm és én... Csak hát ahányan, annyi felé. Az unokatesómmal is egyre többet beszélgettem, sokszor töltöttük együtt a napjainkat, hétvégente próbákra mentünk.   Én pedig lassan, de éreztem, hogy végre valaki előtt megnyílhatok, és elmondhatom az érzéseimet.  Tomiról viszont nem tudtam hogy beszélhetek-e. Még mindig össze voltam zavarodva.
Nemsokára jött egy hír, hogy pár hét múlva lesz egy másik tábor is, ahol ott lesz Barni és Tibi is. Minden vágyam volt, hogy mehessek. Gyorsan megosztottam a hírt az unokatesómmal is. Ő is lelkesedett az ötletért. Anyunak is elmondtam, hogy mennyire szeretnék menni, de a válasz ennyi volt: "majd meglátom hogy viselkedsz". Húúú de utáltam ezt a mondatot. Általában ez azt jelentette, hogy otthon robotolok, lesem mindenki kívánságát, aztán vagy lesz eredménye, vagy nem. A család meg jól tudta, hogy ezen a ponton vagyok a legsebezhetőbb, így van mivel érzelmileg zsarolni. Nem szerettem ezt a kiszolgáltatott helyzetet, főleg, hogy sokszor úgy éreztem, még vissza is élnek vele. Igyekeztem, amint csak tudtam. A támadásokra pedig volt hogy érzékenyen reagáltam. Egyre közeledett a tábor napja, de én még mindig nem tudtam az ítéletet. Közben aztán a bátyám is kitalálta hogy menni akar a táborba. Nem tudom aztán hogy mennyire játszott közre Emi pletykája, miszerint én szerelmes vagyok, és futok Barni után, de aztán anyu nem engedett el a táborba. Indok nem volt. Emi, a bátyám és az unokatesóm aztán elment, de nekem otthon kellett maradni. Kegyetlen mérges voltam anyura. Tényleg nem tudom miért volt ez jó neki. Végül annyit sikerült kiharcolnom, hogy mikor apu megy értük, én is mehetek. Hát kösz. Bár a semminél ez is jobb. Pár szót aztán sikerült Barnival, Tibivel  is beszélgetnem, Tomival is váltottam pár szót... mondták hogy jó volt a tábor, hiányoltak. Ó ha tudták volna az én érzéseimet... hisz a nyárnak már vége is lett, ebben az évben ez volt az utolsó alkalom hogy láthattam őket.

Egy nappal előbb érkeztünk vissza a táborba, Barnit is az napra vártam. Segítettem a többieknek sátrat állítani, és az első éjszaka a szeretett nagynénémmel aludhattam, mert még a hálótársa nem érkezett meg. Mai füllel ez furán hangzik, de akkor láttam először hogy hogy kell sms-t írni :)
Tomival nem sokat beszélgettem, mondta hogy előkészítette a sátrat, beköltözhetek. Még nem volt semmi kötött program, így mindenki sokáig fennmarad éjszaka, ismerkedett az új szomszédokkal, régi barátokkal beszélgetett, én pedig vártam. Barnit vártam. Ültem a sátram ajtajában, már elmúlt éjfél, de semmi. Pedig aznapra ígérte. Egyszer csak zajt hallottam a sátramból, valami mozgolódást. El nem tudtam képzelni mi lehet az, hisz olyan pici volt a sátor, hogy én is alig fértem el benne. Próbáltam odavilágítani, füleltem. Aztán egy tenyérnyi varangyos béka ugrált kifelé. Elmosolyodtam. Ha másért nem is, ezért érdemes volt várni, hogy ne ezzel a békával kelljen együtt töltenem az éjszakát. Végül feladtam, és elmentem aludni. Másnap reggel Barni hangjára lettem figyelmes. Kimásztam a sátramból, és odamentem köszönni. Nagyon kedvesen fogadott. Rákérdeztem hogy mikor érkezett, kiderült hogy pont akkoriban mikor én elaludtam.  Egy farmer rövidnadrág volt rajtam, aminek az alja le volt vágva, rojtos volt. A szárába pedig egy biztostű volt betűzve. Nem tudom miért tettem bele, szerintem csak jól nézett úgy ki, aztán ott is hagytam. Barni ezzel sokat viccelődött: "Ha kiveszem a biztostűt, leesik a nadrágod? :)"
A hét elég sűrűre sikerült. Ismét nagyon sok új barátom lett, de aztán se Tomival, se Barnival nem töltöttem el minőségi időt. Tomi más lányokat karolgatott, ami őszintén szólva bántott. Nem tudok én csak úgy átlépni a dolgokon, mintha meg sem történt volna. Egy szót sem beszéltünk arról ami történt, nem is nagyon foglalkozott velem. Barninak is sok dolga akadt, csoportvezető volt. De amikor tudtunk, azért együtt mentünk enni. Mindig jókat beszélgettünk, szórakoztunk. Szerettem a társaságában lenni. Jó poénjai voltak. Idő közben megismertem a kisöccsét is, aki nálam 3,5 évvel fiatalabb. Nagyon a szívemhez nőtt a kissrác, Gyuszika. Rengeteget beszélgettünk és lógtunk együtt. Az utolsó éjszaka aztán jól megvicceltük a többieket. Piros viaszt csöpögtettem a tenyerembe, ami félhomályban teljesen úgy nézett ki, mintha nagyon vérezne, aztán fájdalmas arcot vágtam, a másik kezemmel tartottam a viaszos kezemet, és együtt kétségbeesett arccal mentünk a kiszemelt áldozathoz papírzsepit kérni. Mindenki bevette, és szörnyűlködések közepette előkapart gyorsan egy papírzsepit.
A hét végét nagyon nem várta egyikőnk sem. Az utolsó nap a táborzárásnál a sírással küzködtem. Barni odajött, és könnyes szemekkel ennyit mondott: "Ki tudja mikor látjuk újra egymást". Telefonszámot cseréltünk aztán, bár nekem nem volt mobiltelefonom, csak apukámnak. Tomi száma is megvolt, hisz ő ismerte apukámat. Gyuszival címet cseréltünk, és elkezdtünk levelezni. Sokan furcsállták is hogy mit tudok én egy kisgyerekkel annyit beszélgetni. Nem tudom, de hihetetlen jól megértettük, és megszerettük egymást mint barátok. Postafordultával váltottuk a leveleket éveken át.
Semmi kedvem nem volt otthon lenni. Nagyon hiányoztak a távoli barátaim. Ének próbára eljártam, de nem voltam beszédes kedvemben. Emi aztán felhozta a témát. Na milyen volt a tábor? Tök jó - válaszotam röviden. Azért mert ott volt Barni, ugye? - vigyorgott. Meglepődtem ezen. Miért csak a Barni miatt lenne jó? De aztán nem válaszoltam. Nem meséltem Gusziról, se az új barátaimról, főképp nem Tomiról. Szerelemről szó sem volt, senkivel, de ekkor már a lavinát Emi elindította.

A válaszra nem kellett sokat várnom, és Barni egy fotót is küldött magáról. Egész alakos, műtermi fotó. Szerettem azt a képet. De aztán nem bizonyult egy nagy levélírónak, de azt megírta, hogy a táborba, ahova minden évben megyek, ő is menni fog, a harmadik hétre, biciklivel. Én az első hétre jelentkezdtem. Picit el is keseredtem, hogy elkerüljük egymást. A táboros hét nagyon jól sikerült, sok új barátot is szereztem, nagyon jó kis csapat alakult ki, sokat nevettünk, nagyon jól éreztük magunkat. Fura módon, elég népszerű voltam a fiúk körében. Szép nem voltam, de mégis valami megfogta őket. Talán a nyíltságom, és hogy jól el lehet velem lenni. A focimeccsekben is aktívan részt vettem - egyszem lányként. Egyik fiúnak, Tominak, aki őr volt,  aztán volt egy furcsa kérése. Már a hét közepén megkért, hogy az utolsó éjszaka maradjak ébren, és beszélgessünk. Egyedül lesz őrségben, és mivel ez nagyon unalmas, szeretné ha vele lennék. A válaszom "nem tudom még" volt. Idő közben nagyon jó hírt kaptam. Mivel az unokatestvéremék a harmadik hétre jelentkeztek, felajánlották, hogy velük visszajöhetek, elintéznek nekem mindent. Nem tudom hogy mennyire tudtak a Barnis dologról, de nagyon örültem. Sosem kaptam még ilyen lehetőséget, és pont a legjobbkor jött. Tominak még mindig nem ígértem meg hogy fennmaradok vele. Egyrészt talán a büszkeség maitt - nem fogok én egyből igen-t mondani egy fiúnak, másrészt pedig tényleg nem tudtam, hogy mennyire fogom bírni az éjszakázást. A hetet egy nagy tábortűzzel zártuk, aztán lassan mindenki nyugovóra tért. Az utolsó pillanatban aztán úgy döntöttem, igen, fennmaradok. Segítettem rendbetenni a padokat, fellocsolni a talajt hogy ne legyen nagy a por másnap, elvégeztük az összes teendőt, aztán a tábortűzhöz leültünk beszélgetni. Nagyon hideg volt lenn a völgyben, ahol a tábortűz volt. Négy pulóver volt rajtam, és egy pléd, mégis reszkettem a hidegtől. Tomi átkarolt, és megfogta a kezem, így beszélgettünk tovább. Fura volt ez nekem, mert én tök baráti beszélgetésre gondoltam, és ő volt az első fiú, aki megfogta a kezem. Összekulcsolva. Tetszenék neki? Ezt sem sejtettem. Egészen reggelig beszélgettünk. Aztán egyszer csak hirtelen szájon csókolt. Teljesen összezavart. Nem nyelves csók volt, nem akartam azt. Még ezt sem. Panaszolta is hogy miért nem csókolom meg rendesen. Aztán szorosan átölelt, úgy voltunk egy ideig, majd elmentem aludni. Sokáig csak éberen feküdtem, nem tudtam mire vélni ezt az egészet, teljesen felzaklatott. Nem volt rossz élmény, csak nem vártam, és annyira nem is akartam. Senkinek nem is beszéltem a történtekről. Kinek is mondhattam volna el? Másnap aztán összepakoltunk, elbúcsúztunk mindenkitől és mentünk haza. Tomi maradt, és tudta hogy két hét múlva visszamegyek. Felajánlotta hogy alhatok az ő sátrában, egy pici egy személyes sátorban, mert ő máshol fog. Elfogadtam. Nagyon vártam hogy eltejlen az a hét és visszamehessek, találkozhassak Barnival, de ez a Tomis dolog összekuszálta a szálakat.

Két héttel a konferencia után Emi meghívott engem és az unokatestvéremet pár napra az albérletébe, abba a városba, ahol Barni lakik. Nem számítottam erre, hisz Emivel sosem voltunk nagy barátnők, de nagyon örültem ennek. Az unokatesómmal ketten utaztunk, vonattal. Fülkés volnat volt, elég zsúfolt. Egy részeg srác ránkszállt, elég kellemetlen volt az utazás. Időközben odakinn be is sötétedett. Még jó hogy a végállomáson kell leszállni. Sosem szerettem a vonatot, nem lehet látni épp merre jár, mi lesz a következő állomás... és a zaklatók is mindig megtaláltak. Emi már az állomáson várt minket. Felszálltunk egy buszra, sétáltunk picit, aztán megérkeztünk az albérletbe. Egy nagy szobában voltunk négyen. Kettő ágy volt, így két ember szivacson aludt. Nekem mindig is bejött a "tömegszállás feeling". Jó kis esti beszélgetések, kötetlenség... Nagyon sokat nevetgéltünk, nagyon jól sikerült az első este. Másnap kirándultunk, felfedeztük a várost, utazgattunk erre-arra. Délutánra nagyon elfáradtam, el is aludtam. Mikor kinyitottam a szemem, vendég volt "nálunk". Egy gyönyörű, nagyon kedves lány. Egyből úgy beszélt velem, mintha ezer éve a legjobb barátnők lennénk, csokival kínált. Hirtelen az hittem ismerem is, mert nagyon hasonlított egy régi ismerősömre. Este pedig találkozhattam Barnával. Igaz nem kettesben találkoztunk, hanem közös programon vettünk részt. Nagyon meglepődött, nem tudta hogy megyek. Direkt nem írtam meg neki, meg akartam lepni. Nagyon örült. Picit zavarban is volt, mikor picit távolabb voltam, de hallótávolságon belül, mindig tette a fejét. De jól állt neki. Hangosan dicsekedett a testvérének, hogy milyen jó lett a bizonyítványa... Picit később aztán már nekem is hősködött. Épp egy meredek utca tetején voltunk, többen beszélgettünk, ő is odajött. Biciklivel volt. Egyszer csak megkérdezte tőlem: "Lemenjek itt neked egy keréken?" Épp bele voltunk merülve egy témába, így hirtelen nem is esett le miről beszél, csak ennyit mondtam: "Menj". Ő lelkesen el is indult. Szegényre aztán nem is figyeltem mikor lement, de tök aranyos volt. Nagyon boldogan mentem aludni aznap este. Annyira jó volt hogy ilyen hamar ismét találkozhattunk. Másnap ismét közös programon vettünk részt, este pedig énekórája volt Emivel, és a gyönyörű lánnyal, aki előző nap nálunk járt. A beéneklésnél pont benn voltunk a terembe az unokatesómmal, de aztán Barni kiküldött (vagyis az unokatesómnak mondta, nem engem konkrétan küldött ki) azzal az indokkal hogy zavarban van. A bemelegítő gyakorlatok után egy duót énekeltek, egy nagyobb terembe, ahonnan már nem küldött ki. Barninak is és a lánynak is nagyon szép hangja volt.
Másnap sajnos hajnalban haza kellett utaznunk, mert a gimibe volt a beiratkozás. Mérges voltam hogy ez miatt kellett előbb befejezni a nyaralásomat. Korán keltünk, sokat utaztunk. Úgy éreztem mintha az egész ami az elmúlt napokban történt, évekkel ezelőtt lett volna. Olyan távolinak tűnt minden. De még mindig el voltam varázsolva. A beiratkozáson megkérdezték:
- Milyen idegennyelvet akarsz tanulni?
- Angol - válaszoltam.
- És még, milyen nyelvet?
- Magyar... feleltem.
- Erre a nő: "Nem, nem, nem! német, orosz vagy eszperantó? "
- Hmm.... akkor német.

Azért tizenhárom éves korom körül kezdett bennem felébredni az érzés, hogy mégiscsak lány vagyok... elkezdtem megnöveszteni a hajam - ami elég lassan ment. Próbáltam lányosabban öltözni. Persze messziről látszott hogy más vagyok, mint azok a lányok, akik kicsi koruktól fogva nőként voltak nevelve. Fülbevalóm sem volt. Illetve baba koromban volt egy kis ideig, csak anyukám kapott egy csúnya megjegyzést ezzel kapcsolatban, és kivette inkább. De azért igyekeztem. Egyszer-egyszer anyukám szempillaspirálját is használtam titokban. Ő nem sminkelte magát általában, de azért volt egy két szépítőszere. Divat lett az osztályban a szemöldök szedés is. Én nem mertem vékonyra kiszedni, de azért egy kis formát adtam a szemöldökömnek. Hosszú érvek és ellenérvek után a borotválkozást is elkezdtük. Láb, hónalj, és bikinivonal. Sajnos pattanásos is lettem. Eleinte 1-2 volt csak, később aztán egyre rosszabb lett a bőröm, és volt, hogy úgy néztem ki, mint egy bárányhimlős. Nagyon sok kenceficét kirpóbáltam, voltak drága, különleges krémeim is, de nem sokat segítettek.
Nyolcadik körül egész türhetően néztem ki, már nem nagyon néztek fiúnak. Egyre több lányos dologban vettem részt. Az osztályban a csajokkal egy tánccal készültünk a farsangokra. Több pár volt a táncban, a fiúkat is lányok alakították. Persze én is fiút, hiszen egyáltalán nem volt csajos mozgásom. Itt azért volt, aki tényleg elhitte hogy fiú vagyok, mert a ruhánk is fiú ruha volt. De nagyon élveztem, hogy végre magassarkút vehetek fel - farsangi buliba többminden belefért, amit hétköznap nem engedhettünk meg magunknak - és miniszoknyát, kicsi toppal, csillogós sminkkel, és csajos spray-vel. Ha most visszagondolok, szörnyen nézhettünk ki, de nagyon élveztük. Akkor ez volt a tini divat.

Ekkoriban érkezett egy velem egyidős lány Kanadából, egy érve Magyarországra tanulni. A szülei magyarok voltak, de Kanadában nőtt fel Kármen. A szüleink nagyon jó barátok, mi is azok lettünk. Amikor csak tehettük, közös programokat szerveztünk, hogy ne legyen egyedül. Korcsolyázni mentünk... egyszer aztán többen egy távoli városba voltunk meghívva egy énekkarral. Délelőtt és délután is volt program, ebédre pedig családok láttak vendégül minket. Hamar feltűnt az ottani csapatból egy nagyon helyes srác. Néztem, néztem, persze nem akartam bámulni, de egyszer aztán leesett: én ismerem őt, pici koromból, a táborból. Ami emlékem volt róla, hogy nagyon szeretett a központban lenni, és kicsit "szerencsétlen" volt: ő volt az, akit elvitt a mentő, mert leesett a drótkötélpályáról - nem meglepő, ketten voltak rajta, pedig azt tilos. Nagyon izgatott lettem. Milyen jó srác lett belőle... Én Kármennel szerettem volna egy családhoz kerülni, nem anyukámékkal. Ezt határozottan ki is jelentettem nekik. Anyu beleegyezett, és egyből be is osztottak egy családhoz minket. Igen ám, de a következő család Barni - a helyes srác - családja volt. Oda pedig anyukámék lettek beosztva. Hú de bántam hogy így alakult. Pedig milyen jó lehetőség lett volna, hogy elkezdjünk beszélgetni! Ebéd után nagyon vártam hogy ismét visszamenjünk. Ekkor egyből sikerült Barnival beszélgetésbe elegyedni. Nem tudom már hogy kezdődött, talán anyukám mesélt rólam, hogy én is a családhoz tartozom, és ez adta az alapot. Barniék is énekeltek, így olyankor egymással szemben voltunk. Kármen aztán folyton ezt hajtogatta: "Téged néz az a helyes fiú." Nagyon boldog voltam. Végre valaki - ráadásul egy nagyon jó srác - nem a rút kiskacsát vagy egy fiút lát bennem, és még aranyos is velem, odajön beszélgetni. Este aztán haza kellett menni, nagyon hosszú út várt ránk. Nem tudtam mikor láthatom újra Barnit, ez elszomorított. Akkor még nem volt internetünk - még az iskolában sem, mobiltelefon is egy-egy szülőnek, nem mint ma, hogy minden gyereknek, és címet sem cseréltünk. Így csak a remény maradt, hogy majd egyszer összesodor minket az élet.

Két hónap és három nap múlva egy konferenciára voltunk hivatalosak egy stadionba. Bátyámat ráállítottam a dologra: figyeld, hátha Barni is itt lesz. Egyfolytában a tömeget fürkésztem, fenn ültem egy magasabb részen, hogy jól belássam a területet, de sehol nem láttam őt. Elkenődve indultam le az ebédszünetre, mikor aztán az ajtóban összefutottam vele. Kedvesen, két puszival üdvözölt. Ebéd után ismét találkoztunk, a színpadhoz ment, a szaxofonostól kölcsön kérni a hangszerét. Ő is tanult szaxofonozni, és meg akarta mutatni nekem hogy mit tud. Megkért, hogy várjam meg mindenképp. Persze hogy megvártam. Amúgy is nagyon szeretem a szaxofon hangját. Mikor befejezte a kiselőadását, leültünk beszélgetni. Gondoltam itt a soha vissza nem térő alkalom, elkérem a címét. Le is írta nekem. Rettentő csúnyán írt. Ezért megkért, hogy olvassam neki vissza, hogy ne eshessen tévedés. Majd a lelkemre kötötte, hogy mindenképp írjak neki, igaz ő nem egy nagy levélíró.
Mint kiderült, a kórusvezetőnk is látta - nálam kb. hat évvel idősebb lány, aki szintén ismeri Barnit, sőt, Barni hozzá jár magánénekre. Eddig nem is tudtam hogy ismerik egymást. De most a lány, Emi jól leszúrt engem, hogy ilyet egyáltalán nem illik egy lánynak csinálni, hogy elkéri a fiú címét, és így fut utána. Őszintén, nem éreztem úgy hogy gáz lettem volna, hiszen egyáltalán nem egyoldalú dologról volt szó. Mit sem törődve a beszólással, írtam aztán Barninak egy levelet, kértem, ha tud, egy fotót is küldjön magáról, és vártam a választ.

Hogy merre is menjek tovább tanulni, arra sok ötletem volt, de közben egy sem. Maradjak a mi városunkban, vagy menjek egy nagyobb városba? Nagyon sok jót hallottam egy közeli nagyvárosban lévő művészeti iskoláról, igazán meg is jött a kedvem hogy oda jelentkezzek, de valamiért aztán mire eljött a döntés ideje, meg sem jelöltem. Nyolcadik elején aztán egy másik iskolán gondolkodtam még erősen, magasépítő szakon, ahova a bátyám is ment. Rajzolni szerettem, műszaki rajzot is, meg Gábor is oda járt. Bár szerettem volna megszabadulni attól, hogy a bátyám után ítélnek meg engem az iskolában, mégis elég sokáig bennem volt, hogy én is oda megyek. Aztán Virággal is sokat beszélgettünk. Őt az angol szak érdekelte. Eredetileg kéttannyelvű iskolába szeretett volna menni, csak aztán az alkalmasságija nem sikerült. Az angolt én is szerettem, de mifelénk a nyelvoktatás nem volt túl színvonalas sajnos. Még pályaválasztási tanácsadásra is elmentem. Ott egy csomó féle tesztet ki kellett tölteni. Pl térlátással kapcsolatos felmérések... minden féle. De ez sem vitt előrébb a döntésben, hogy merre is induljak tovább. Azt kijelentettem, hogy a helyi gimnáziumba nem akarok menni, mert oda csak hülyék járnak. Végül aztán oda felvételiztem, rajz tagozatra. Első helyen egy másik iskolát jelöltem meg - anyukám akaratával szemben. Nem tudom miért akartam annyira azt első helyen. Talán mert az nem helyben volt. Fel is vettek oda. Kicsit aztán megijedtem, mert azt mondták, ha az első helyre felvesznek, oda kell menned. Nem gondolhatod meg magad. Én pedig meggondoltam magam.
Virággal volt egy bandánk. Hárman lányok voltunk a mi iskolánkból, három srác pedig egy másikból, ahol a Virág nagypapája tanított. Mindannyian zeneiskolások voltunk. A harmadik lány összejött az egyik sráccal, Virág pedig a másikkal. Mindenki azt várta, hogy akkor én majd a harmadikkal, de nem. Nagyon jó fej és aranyos srác volt, de nem hiszem hogy én tetszettem neki. Különösebben én sem voltam oda érte, azon kívül hogy nagyon bírtam, így nem is bántam hogy nincs köztünk semmi. Csak kicsit kellemetlen volt, mikor mindenki csókolózott körülöttünk.
Végre a hegedűből lejárt a hét év, választhattam más hangszert. Az ütős hangszereket választottam. Volt benne három dobos gyakorlat, egész dobfelszereléses, xilofon, marimba, harangjáték, aztán mivel nagyon ügyes voltam, egy latin-amerikai ütősegyüttesbe is beválasztott engem a tanárom, ahol én voltam az egyetlen lány. Kedvencem a három dobos dolog volt, és a marimba. Gyönyörű új marimbája volt a zeneiskolának, mahagóni színben, és a hangja is gyönyörű volt.

Virággal sokat lógtunk együtt, a zeneiskola környékén is. Ő akkoriban kezdte, megánénekre járt. Egy évvel én is beiratkoztam magánénekre. Kedvenc csokink a pirosmogyorós volt. Ez kihagyhatatlan volt, mikor találkoztunk. Mindig vettünk egyet, és ketten beszélgetés közben elfogyasztottuk. Egyik nap is így kezdődött: Virágéknál találkoztunk, együtt lesétáltunk a zeneiskolához, vettünk egy piros mogyoróst, táska és szatyor híján a kabátom zsebébe tettem, majd mentünk a törzshelyünkre. Igen ám, de Virág most be akart még ugrani egy kisboltba. Ott szinte minden volt. Édesség, csajos dolgok... ot vettük az első tangánkat is, nagy divat volt a csillámrúzs, csillogós körömlakkok, hajcsatok... (A Bravo Girl tudta mi a trendi). Bementünk, körülnéztünk. Jöttünk volna már ki, mikor egy eladó odalépett hozzánk: lenne szíves velem jönni egy percre? Mondom persze, gondoltam valami közvélemény kutatást tart... Bementünk egy hátsó helyiségbe, majd megkért, hogy pakoljam ki a zsebeimet. Először nem értettem hogy most mi van, sosem loptam. Aztán elmagyarázta, hogy a kollégája látta, hogy a zsebemben egy csokival akarok távozni. Totálisan el is feledkeztem a pirosmogyorósról. Nagyon kínos volt az egész. Hogy próbáljam megmagyarázni hogy nem loptam, mikor a blokkot sosem tartottam meg. Virágnál is volt egy csokiszelet a zsebében, otthonról hozta. Erről sem tudtam. Végül az mentett meg mindket, hogy egy nagyobb áruházban vásároltunk, ahol scanner-es rendszer működött, itt a kisboltban pedig még cimkéztek. Ezeken a csokikon pedig nem volt árcimke. Virág utólag elmondta, hogy az övén volt eredetileg, csak míg gyalogoltunk tőlük, lekaparászta.

Virágot is végül a helyi gimi angol szakára vették fel, engem a rajz szakra. Apukám azóta emlegeti, hogy igen, a helyi gimibe csak a hülyék járnak :) A bandából két srác is oda jelentkezett. Nagyon reméltem, hogy egy osztályba kerülünk majd, és továbbra is sokat fogunk együtt lógni.

Tizenkét éves koromban, hat év viszonzatlan szerelem után, egy másik fiú dobogtatta meg a szívemet. Az unokatestvérem révén ismertem meg Gábort. Ezen a nyáron sűrűn jártam az unokatestvéremékhez. Nekik már volt számítógépük - norton commander-es, és azon játszottunk. Gáborék is sűrűn voltak ott, őket is rokoni szál kötötte oda, csak a másik oldalról. Gábor nagyon otthon volt a számítógépes játékokban, jómódú családból származott, mindene megvolt. A másik nagy közös hobbink pedig a görkorcsolyázás volt. Mind a ketten nagy korisok voltunk. Nyáron a görkorcsolya hódított, télen pedig a jégkorcsolya pályára jártunk minden hétvégén. Gábor élvezte hogy produkálhatja magát, volt hogy megkért hogy feküdjünk le többen a földre, ő pedig átugrat bennünket. Jól el is voltunk, talán addig a pontig, míg meg nem tudta hogy szerelmes vagyok belé. Igazából meg is értem, kinek kéne egy csúnya, fiús lány. Ekkoriban kapta fogszabályzót is, mert felül az első két fogam nagyon ki és szét is állt. Mondjuk hátránynak nem tartottam a fogszabályzót. Igaz, nem szép látvány, de a végeredmény annál jobb. Gábor öcsse továbbra is barátkozott velem, ez jól esett. Aztán mikor többen megtudták hogy hogyan is érzek, egy lány ezzel visszaélve, az én nevemben telefonon hívogatta Gáborékat, szerelmet vallott... Gábor anyukája félre is hívott engem beszélgetni. Nagyon kínos volt, így is, ha nem én voltam a zaklató. Ezek után aztán kerültem inkább az egész családot.

Az iskolában közben kaptunk egy osztálytársat, Ricsit. Sok lány odavolt érte, de én nem. Ez picit bántotta őt, ezért mindig csúfolt engem, én pedig nem hagytam magam, visszaszóltam. Időnként eléggé el is mérgesedett aztán a helyzet. Egyszer viszont váratlan ajánlatot tett. Ha adok neki 10 forintot, "örök barátom" lesz. Épp volt nálam, oda is adtam, és onnantól fogva tényleg megváltozott. Nagyon aranyos lett velem, és tényleg jó barátok lettünk.

Virággal is ekkoriban kezdtünk nagyon jó barátnők lenni. A suliban a kedvenc helyünk a szekrény volt. Mivel kötelező volt a benti cipő, minden osztálynak volt 2 db szekrénye: egy fiú és egy lány szekrény. Igenám, de a lányoknál mindig ment a "ki-kivel van" harc, ezért egy szekrényben sem akartak lenni. Volt, hogy 3 lányszekrényünk is volt ezért. Én végig maradtam az eredetinél. Belül poszterekkel díszítettük, a falra még idézetek is írtunk. Vagy valami híres, aranyosat, vagy pedig a saját aranyköpésekből. Kényelmesen be is tudtunk ülni a szekrénybe - bár a deszka nem azért volt ott, volt hogy el is tört alattunk, mert négyen ültünk rajta. Szóval itt szoktuk kibeszélni a szerelmi ügyeket, és az összes csajos dolgot. Egyszer óra idejére bezárattuk magunkat, így lógtunk.
Virág egyre jobb csaj lett, több fiúval is járt. Én aztán szerelmes sem voltam, illetve mikor igen, az mind viszonzatlan volt.

Nem tartoztam azok közé a lányok közé, akik minden új jóképű fiúért odavan, de az új szomszédba beleszerettem. Mai fejjel már egyáltalán nem nevezném szerelemnek, maximum fellángolásnak, hiszen nem is ismertem, csak látásból. Persze ez is reménytelen volt, de én minden alkalmat megragadtam hogy lássam, illetve összefussak vele. Figyeltem hogy mikor megy iskolába, mikor ér haza - először csak véletlen láttam meg, aztán kíváncsi voltam, hogy ugyankkor megy-e megint - és én is pont akkor jártam a ház előtt. Judit mint mindig, most is segített nekem, de többen voltak, akik inkább lejáratni szerettek volna.

A suliban a csajos beszélgetések ekkoriban arról szóltak, hogy ki kibe szerelmes, kivel csókolózott, borotválkozzunk-e... Aztán az osztály legszebb lányánál hamarosan a szexre terelődött a téma. Ő volt az első az osztályban, aki elvesztette a szüzességét. Én még az első csókon sem voltam túl, még egy járáson sem.

Az iskolán kívül is több szakkörre jártam. Pénteken esténként kerámia szakkör volt. Agyagból készítettünk különböző dolgokat. Korongoztunk, agyagot öntöttünk, formákat készítettünk, edényeket mázaztunk, és volt, mikor szabad foglalkozás volt. A kedvencem az öntőagyag volt. Talán mert egyszerű, és az eredményt nehéz elrontani. Aztán volt, hogy mi készítettünk gipszből öntőformát. Nagyon sok érdekes dolgot tanultunk, és új barátokat is szereztem.

Egy nő a városban kézműves szakkört indított. Első sorban népi dolgokat tanultunk itt. Többek közt szarvacskával fonást, gyöngyszövést, kékfestő baba készítést, és kosár fonást - ezt meglepően nehéznek bizonyult. Elég nagy fizikai erő kellett hozzá.
Épp itt a szakkörön voltam, mikor a helyi újságtól jöttek a riporterek, és engem kérdeztek meg, hogy hogyan ünnepelem az anyák napját. Meséltem neki, aztán megkérdezte, hogy mi az a házimunka, amit nem szívesen csinálok. Erre határozottan a mosogatás volt a válasz. (Engem elég korán befogott anyukám, 9 éves korom óta vasalok, a mosogatást talán még korábban kezdtem, aztán takarítás, alblakmosás, krumpli pucolás, zokni és kissebb dolgok megvarrása is a feladatom volt). Készítettek egy fotót, majd visszamentem a szakkörre. Amikor az újságcikk megjelent, döbbenten olvastam, mennyire átírták amit mondtam. Egyetlen mondatra emlékszem: "... és a mosogatásból is kiveszem a részem". Na ezt apukám kétszeres nagyítással lefénymásolta, és kiragasztotta a mosogató fölé. Nagyon megharagudtam erre a cikkre, mindenki ezzel húzott, és a testvéreim is rámsózták a mosogatást. A végén annyira mérges lettem, hogy letéptem, és széttéptem.

Egy alkalommal az osztállyal a tájházba látogattunk. Ott a néni a korhűen berendezett házban a 100-200 évvel ezelőtti életről mesélt, és felajánotta, hogy szombatonként szívesen tart helytörténeti szakkört azoknak, akiket érdekel. Hatan jártunk rendszeresen, köztük Peti, a szerelmem is. Megismertük milyenek voltak a hétköznapok, milyen híres emberek fordultak meg itt, milyen nevezetes események történtek. Pályázatokra pedig dolgozatokat írtunk ezekről. Én egy megyei versenyen második helyezetet értem el.

Mindezek mellett zeneiskolába is jártam ugye, és már nem is sok volt hátra a hét évből, hogy új hangszert választhassak, amit majd szeretni fogok. Szolfézsból gyakran váltották egymást a tanárok. Volt akivel jól kijöttem, volt akivel kevésbé.

Vasárnaponként Bibliaórára illetve ifjúsági órákra jártam. A tanítónk gyakran cserélődött. Volt egyszer Klári néni is. Én szerettem őt, szerettem mikor nem csak tanulunk, hanem készítünk is valami kreatívat. Volt hogy igés könyvjelzőt készítettünk. Talán az tetszett a legjobban az összes közül. A tini részt Tünde néni tartotta. Vele inkább az elméleti részekről beszélgettünk, illetve a modern korról, a New Age-ről, amiből akkoriban még nem sokat értettem. De vele mindig nagyon jó poénos dolgokon keresztül tanultunk, és a záró alkalomra pedig meghívott magához ebédre minket, ami felhőtlenül, csak a hülyéskedésről szólt. Aztán kaptunk egy férfi vezetőt. Itt első sorban az önismeretről és a személyiségekről volt szó. Engem pedig mindig nyúzott a hangos olvasással, ami nem ment, és ezért még jobban utáltam, mert mindig csak a kudarc élmény volt, több ember előtt. Soha nem szerettem, ha egy közösségen belül nem az ember erősségeivel foglalkoznak többet és olyan feladatokat kap, hanem a gyengeségeivel. Nem tudom miért kell erőltetni nyilvánosat azt, ami nem megy.

A csoportokban sosem voltam a szószóló, de a meghúzódó gyerek sem.  Viszont mikor mindenki mulyább volt egy csoportban,  és szükségesnek éreztem, akkor átvettem a vezetést. Ahogy a többiek megfogalmazták: én ritkán szólok, de akkor nagyot. A jó bulinak tűnő dolgokban mindig részt vettem.

Felsőben végre használhattuk a nagy tornatermet - az alsósoknak külön, egy kisebb volt, és a nagyszünetben már nem az iskola elé kellett kivonulnunk, hanem a belső udvarra. Elkezdtünk idegen nyelvet, angolt tanulni, és használhattuk a szaktermeket is, kivétel egyet, a számítástechnika termet. Ez egy külön álló épületben volt, és mindig nagyon vártam, hogy egyszer mi is bemehessünk, de idő közben az iskola épületén belül is kialakítottak egyet, így arra többé nem volt szükség. A földrajz, biológia óra nem volt a kedvencem. Bár a preparátumok érdekesek voltak, de a tananyag nem nagyon kötött le. Főleg nem a növények. A matematikát, történelmet, angolt, rajzot nagyon szerettem, nagyon jó tanáraim voltak. A technikát nem a tanár miatt szerettem, hanem mert végre alkothattam. A kémia azért állt közel hozzám, mert a tanár első sorban azokkal foglalkozott, akik önszorgalomból már előre olvastak, és jobban hozzá tudtak szólni a tananyaghoz, viszont én nem nagyon értettem hogy miről van szó, mert nem volt igazán elmagyarázva. Ebből a tárgyból így csak hármas voltam.

A közösségi életből kivettem a részem. Először mondhatni véletlenül csöppentem bele, hisz még csak negyedikes voltam, amikor kiválasztottak engem, hogy elmehetek a felsősökkel egy jutalom kirándulásra. Budapestre, a Globe színházba - először megnéztük a János vitéz című előadást, majd a legó kiállítást, voltunk a Vajdahunyad várában, és a csodák palotájában. Nagyon nagy élmény volt ez nekem.
Bátyám révén sokan ismertek a felsősök közül, de ez nem volt túl pozitív. A bátyám elég furcsak gyerek volt, mindig olvasott és fura dolgokat csinált, és volt hogy gusztustalankodott. Ezért volt aki engem is egyből ilyennek gondolt, és azélkül hogy ismert volna, elkezdett csúfolni. Volt egy menő, kemény srác, aki egyszer odajött és csak úgy elkedzte mondani nekem a magáét, a bátyám miatt. Én pedig ezért pofon vágtam. Nagyon meglepődött, elállt a szava, majd ennyit odabökött: "Ezt még megbánod!" Erre a barátnőm megszólalt: "Lányokat bántani gyávaság" - mint már említettem, aki nem ismert, nem feltétlen tudta hogy lány vagyok, ő sem. Mikor leesett neki, teljesen megszégyenülve elment, és soha többet nem kötekedett velem.

Felsőben az összes jó hangú gyereknek énekkarra is kötelező volt járni. Nem mindig szerettünk órák után ottmaradni, de általában elég jó hangulatban teltek a próbák. Évente egyszer egy területi versenyen is megmérettettük magunkat, és mindig arany fokozatot kaptunk. Egyszer a szólisták közé is bekerültem. Az első évben lehetőségünk nyílt a helyi katolikus templomban egy nagyon híres kórussal a Psalmus Hungaricus-t énekelni. A darabnak van egy nagyon magas része, amit csak én és még 1-2 lány tudott csak kiénekelni. Így mi külön figyelmet kaptunk. Hatalmas megtiszteltetés volt ez a koncert. Ekkor láttam életemben először hárfát élőben.

A rajzszakkört is rendszeresen látogattam. Kati néni vezette. Nagyon szerettem őt. Nagyon sok féle technikát megmutatott nekünk. Később a rajszakkört az új rajztanár vette át, és tűzzománcokat készítettünk. A legjobbakat sajnos az iskola megtartotta, és a tanári szoba mellett ki is állította. Nekem egy színes madárt ábrázoló munkám van ott. Arra a képre vagyok a legbüszkébb - és szerintem a többi közül is az az egyik legszebb. De azért otthon is maradt pár munkám. Pályázatokra is rendszeresen küldtünk rajzokat. Március 15.-e alkalmából volt egy megyei pályázat, amin összecserélték a képemet egy másik gyerekével. Így ő az én képemmel 2. lett, én pedig az övével 3.

Alsó tagozatban Anikó néni nagyon jól összefogta az osztályt. Egyedül a mi osztályunk rendelkezett báb szakkörrel, és városi szintű fellépéseink is voltak, nagy sikerrel. Sajnáltuk is kicsit, mikor felső tagozatba kerültünk, hogy el kell válnunk Anikó nénitől. Az új osztályfőnökünk Laci bácsi lett. Történelem, magyar és testnevelés  szakos, szigorú tanár. Ezek közül csak a történelmet tanította nekünk más tanár. Ötödik osztálytól átkerült hozzánk a "B"-ből Virág, akinek anyukája és apukája is a mi iskolánkban tanított. Kiutálták őt a bések, ezért jött át. Erre a mi reakciónk ez volt: Utáljuk ki mi is, menjen a "C"-be. Nem tudom ő mennyire érzékelte, de elég ellenségesen kezeltük őt. Nagyon durva dolgokat mondjuk nem mertünk csinálni, mert mindkét szülője ott volt a közelben. Volt, hogy a többiek beragasztózták a székét Technokollal, egy lány kedvesen beszélgetve odakísérte, majd leültette. A többiek összeköpködték, és rágót tettek a torna cuccába... Virág aztán szerelmes lett. Ki másba lehetett volna szerelmes, mint Petibe, akibe én is. Naná hogy mindent megpróbáltam Petiért, és ebben Judit is segített nekem. Egyszer mégJudittal valami kamu levelet is írtunk írógéppel, csak hogy Peti hozzám legyen közelebb. Mondjuk Petit továbbra sem érdekeltem, és nem igazán vették be a story-t.

Felsőben matek és magyar órákon az egész évfolyam 3 csoportra volt osztva: jó, közepes, gyenge, és ez szerint kaptunk tanárokat is. Én a jó csoportban voltam Petivel és Virággal együtt. Igazából Virágtól mindenki el is várta hogy jó tanuló legyen. Örültem hogy velük vagyok egy csoportban, mert addig is Petivel lehetek, és valamennyire szemmel is tudom tartani a dolgokat. Szerettem mindig is tudni, hogy mi folyik körülöttem, és amennyire csak lehet, konrollálni a dolgokat. Sok dolgot mondjuk itt aztán nem kellett kontrollálni, mert Peti Virággal sem különösebben foglalkozott. Aztán az évek alatt, amelyen nagy ellenszenvvel fogadtam Virágot, annyira jó barátnőm lett. A végén sülve-főve együtt voltunk, még iskola időn kívül is. Már az első évben a matek tanárnőm benevezett engem a Zrínyi Ilona matematika versenyre. Nagyon meglepett, mert általában az volt, hogy ha a szülő okosnak tartotta a gyerekét, befizette. De engem meg az iskola fizetett be, majd később közölték, hogy már be vagyok nevezve. Országos szinten nem értem el nagy eredményt, viszont az én legnagyobb meglepetésemre, az évfolyamunkban viszont a legjobbat. Nem erre számítottam. Talán mert nekem sosem mondták hogy milyen okos vagyok, míg például a Virágtól ezt el is várták, hogy mindig a legjobb legyen.

Hatodik osztály körül mégtöbb új osztálytársat kaptunk - és páran el is mentek tőlünk. Egy közeli faluban megszűntették a felső tagozatot, mert nem volt elég gyerek, így onnan kaptunk három lányt, és egy fiút, plusz egy tanárt is. Az egyik lány, Edina, aki egy nagyon szép lány, az első perctől fogva engem tartott a legszimpatikusabbnak. Már az évnyitón - ekkor találkoztunk először - az az érzésünk támadt, mintha mindig is ismertük egymást. Többen nem is akarták elhinni, hogy mi nem ismertük egymást korábban. Amint alkalom nyílt rá, bemutatott a szüleinek, meghívott hozzájuk, volt hogy ott is aludtam. Ők nagyon szerény körülmények között éltek, de mindig nagyon szívesen fogadtak. Így felsőben nem volt hiányom barátnőkben. Igazából kisebb koromban nem igazán barátkoztam lányokkal. Nem hiszem hogy ez tudatos volt, csak egyszerűen a fiúkkal jobban kijöttem. Az osztályunkban lévő lányoknak volt egy másik csoportja is. Ők mindig főnökösködni akartak, és mindig ment a balhézás valamin, és hogy "ki kivel van". Ezt mind a tanárok, mind a fiúk és a lányok normálisabb csoportja is nagyon utálta. Én is. Sosem értettem, hogy a lányok mit marják mindig egymást értelmetlen dolgokon, majd megsértődnek, és jön a "nem beszélek veled"... kb. egy hétig. Aztán ugyanezt eljáttszák mással. Lehet hogy ők voltak a menő, vezető, csinos lányok, de mégis különbnek tarottam magamat tőlük, mert én ha más nem, normális és okos voltam.

Miről is szól ez a blog:

Nem voltam szép. Nem voltam lányos.
Sokáig nem is örültem hogy lánynak születtem...
De aztán egyik újévi fogadalmam ez volt:

Végre nő leszek!

Feedek
Személyes üzenet:

Látogatók száma:

Látogatók a nagyvilágból:
Powered by Blogger.hu